Ott ahol a leghosszabb a
Lélekszakadás egy eső
Csatornát szerelnék fel:
Lecsurgatni a mindenféle
Gondokat csak azt a
Kis félelmet hagynám 
Meg ami a holnaptól van

Azt a kis félelmet attól
Hogy holnap máshová
Viszed a
Melegedet

várlak csak várlak és azt remélem
nem áll az idő csak minden héten
meg-megpihen úgy öt-hat napra
hogy magamra hagyjon és ne magadra
várlak csak várlak a terek unnak
nyitva a szemem bár minden szunnyad
nézlek és várlak és nem beszélek
nem adlak ki a pletykás reménynek
várlak és várlak és nem kérdezlek
mikor kellene már megérkezned
mikor indultál és nem mert fájna
felém indultál vagy más irányba
várlak csak várlak már neved sincsen
hagyom a koldust hogy megérintsen
hagyom a szagát hogy belémszálljon
nincs ruha rajtam te vagy a ruhámon
várlak csak várlak még hit sem kell ehhez
kitartásom is sikert feltételez
várlak és nem tudom mihez kezdek
ha megszépül arcom a tenyerednek

Ha írok neked smst
azt fullkomolyan veszem
töprengek egy évig
aztán kitörölgetem
a szóközt és a pontokat
a mondatok végéről
lecsípem a szmájlijelet
egy szóvicc széléről
hogy pont kilenc karakter
maradjon még hátra
és a legesleglényegesebb
szót hagyom utoljára…
SZERETLEK

Mint kagylóból bontottalak ki, mint
héjból: s nemcsak ruháidból: amint
felnéztél rám, a végső pillanat
előtt, mikor megláttad sorsodat,
de még tiltakoztál, igen: amint
felnéztél, akkor már, s lélek szerint,
te vetkőztél tovább: hívó szemed
úgy menekűlt, oly kétségbeesett
álmot tükrözött s oly belső csatát,
hogy a szívem elszorúlt. De a vágy
győzött lassan: fájdalmas bizalom
mosolya remegett át ajkadon
s a győzelmes, halálos gyönyöré,
karod emelted a nyakam köré:
be szép voltál! Azt a tekintetet,
mellyel vállaltad titkod-szégyened,
s mely jövőd és szíved bontotta ki,
sose tudtam többé felejteni.

úgy fekszünk egymás mellett,
mint két azonos értelmű szó.
aki tudja, mit jelent a másik.
te a hátadon érted magad alatt azt,
ami én a baloldalamon fekve vagyok.
és kifordulsz, és átölellek,
és befordulok, és megölelsz,
míg én a hátamon értelek magam alatt.

éppen annyira fedjük egymást,
mint aki tudja, mit jelent a másik.
én a bal karom, te a jobb térded,
és ha elalszom, ébren leszel,
ha elfáradsz, megébredek,
míg én téged, te engem húzol magad alá.

Figyelj rám egy kicsit,
S ne bújj előlem el,
Ilyenkor önmagad
elől is rejtezel…

Vedd észre, hogy vagyok
Vedd észre s adj jelet…
Beszélj, vagy legalább
rebbenjen a szemed…

Érezd meg, hogy nekünk
nem nyugtató a csönd,
felgyűlik mint a sár,
s mindkettőnket elönt.

Közöld magaddal is
Mitől engem kímélsz,
Szólalj meg akkor is,
Ha ellenem beszélsz.

Ne bújj előlem el!
Figyelj rám egy kicsit,
mondj, súgj, ints vagy jelezz:
Valamit, valamit…

forrás

A nő, aki nős embert szeret,
szomorú szerető nagyon.
Éjjel a vágy ha rámered,
felsír. . . mert nincsen irgalom.

Hetenként egy-egy délután
eljön hozzá, ki öleli.
Siet. . . feléje nyúl sután. . .
más otthon ízével teli;

a zsebkendőjén, ingein
egy másik asszony nyoma van
s a férfi életében ím
ő - bárhogy lángol - nyomtalan.

Csak, mint a napfény, felragyog,
aztán pár napra beborul;
az ünnepek, vasárnapok
magányban telnek, józanul.

Néha, ha fáradt s kézbefog
otthon egy könyvet és leül,
pár sort elolvas. . . felzokog,
mert oly sokat van egyedül.

De miért? Hisz ő is annyit ér,
mint az, akinek férje van;
benne is úgy lobog a vér,
szeretne élni boldogan;

fényes vasárnap járni kinn,
büszkén, karolva vinni őt,
mutatni: Nézzétek! Enyím!
Állni a pletykálók előtt,

s nem mellékutcák kis, sötét
zugában kapni csókokat
és ijedten rebbenni szét,
ha ismerős, ki ott haladt.

A nő, aki nős embert szeret,
sok rossz asszonynál többet ad:
hitet, szerelmet, életet,
türelmet, ifjú álmokat. . .

forrás

Egyre várlak. Harmatos a gyep, 
Nagy fák is várnak büszke terebéllyel.
Rideg vagyok és reszketeg is néha,
Egyedül olyan borzongós az éjjel.
Ha jönnél, elsimulna köröttünk a rét
És csend volna. Nagy csend.
De hallanánk titkos éjjeli zenét,
A szívünk muzsikálna ajkainkon
És beolvadnánk lassan, pirosan,
Illatos oltáron égve
A végtelenségbe.

forrás

Ha lehetne, keresnék benned egy békés zugot,
valami csöndes, félhomályba fúlt helyen,
esetleg mindjárt ott fent, a bal bordaív alatt,
hogy a szívedhez is elég közel legyen.

Aztán csak ülnék odabent némán, moccanatlan,
hallgatnám, ahogy tompán zúgnak a vérkörök.
S ha végre összeérne bennünk a régi ritmus,
tán meg is halnék két lélegzeted között.

forrás

Most elmondom, mid vagyok, mid nem neked.
Vártál ha magadról szép éneket,
dicsérő éneked én nem leszek,
mi más is lehetnék: csak csönd neked.

E szó jó: csönd vagyok, csönded vagyok.
Ha rám így kedved van maradhatok,
ülhetsz csak tűrve, hogy dal nem dicsér,
se jel, se láng, csak csönd, mely égig ér.

S folytatom mid vagyok, mid nem neked,
ha vártál lángot, az nem lehetek,
fölébem hajolj, lásd hamu vagyok,
belőlem csak jövőd jósolhatod.

Most elmondtam mid vagyok, mid nem neked.
Vártál magadról szép éneket,
dicsőítő éneked én nem leszek,
mi más is lehetnék: csak csönd neked.

Álmodtad hogy nincs testem, se lelkem,
csak te magad gondoltál ki engem,
kép vagyok csak és tiéd örökre,
magad varrtál fehér függönyödre.

Jó lenne a sorsot félrevetni,
álmod pelyhén újra megszületni.
Ha álmodban újra-élni tudnék,
      kicsit sírnék
      hogy csicsígass,
      kicsit rínék
      hogy babusgass,
aztán csöndben megint elaludnék.

S ha ígérném, hogy ma odamegyek?
- Számolni kezdeném a perceket.
Örülnél? Hogy örülnél? Mennyire?
- Ha szeretsz, szíved megszakad bele.
S ha mégse lehet, ha nem leszek ott?
- Füst s láng bennem is együtt kavarog.
Képzeld: máris zörgetem bokrodat!
- Nem mozdulok, el ne riasszalak!
Szép az a lugas, az a friss gyep-ágy?
- Nap! Zöld árny! Tücskök! Ezüst éjszakák!
Mit mond majd az első tekinteted?
- Hogy eddig, csak hazudni mert neked.
Szegény fiú, féltél tőlem, ugye?
- Félelmes az isten igézete!
Utad leszek tőle a föld fele.
- Az vagy, ígéret, minden gyönyöré!
Várj! Ma! Talán! Én sem tudom, mi lesz ...
- Még a boldogság is rettenetes!

forrás

A fejüket a tenyerükbe véve
úgy nézik egymást,
mint akik nem látták már ezer éve,
dajkálva lassan, elringatva gyöngéd,
szép mozdulattal
testük csodásan-égő drágagyöngyét,
majd szájukat a csókhoz igazítják,
keresve átkozott-zárt életüknek
a nyitját,
de tétováznak még, várnak sokáig,
eltávolodnak, úgy tekintenek föl
a messze mámor ködbe fúlt fokáig
boldogtalan szemük széjjelmeresztett,
nagy csillagával, hogy magukra öltsék
a könnyű vágyat, mint nehéz keresztet,
és szájuk és szemük és benn a lelkük
reszket.

forrás

nem mindig fáj
csak ha éjszaka felébredsz
érzed hogy fáj
nem mindig félsz
csak ha éjszaka feleszmélsz
érzed hogy félsz
nem mindig rossz
csak ha utcán tömegben
vagy barátok közt
rád tör a magány
érzed hogy rossz
nem mindig hiányzik
csak ha lelked zugait
élmény járja át
mit nincs kivel megosztani
akkor hiányzik valaki
akkor érzed hogy fáj
akkor érzed hogy félsz
akkor rossz a magány.

/Kökény Éva- Magány/

forrás

alszik a város. moraja
láthatatlan jeleket karcol az éjbe.
hiányod vágtat a széllel.
lekuporodok egész' a szívem mélyére.
fázom. fázom, ha nem vagy itt,
és összeroppant a végtelen.
valahol, a távolban, lehunyt
szemed mögül felragyognak a csillagok.
véred hullámverését érzem...

...de lehet, hogy csak a csend ragyog...

forrás

Nappalra felöltöm
a golyóálló mellényt,
de éjszakánként
szitává lyuggat
az emlékezés.

szeretem a testem, ha a tied
vele van. Új élmény merőben.
Erősebb minden izom és ideg.
Szeretem a tested, amit tesz velem,
s ahogy teszi, és szeretem a tested
gerincét, csontjait s a reszketően
tömör simaságot, amit a szám
újra és újra csókolgat, szeretlek
csókolni itt, ott, simogatni lassan
elektromos szőrzeted képtelen
göndörségét s azt az izét, ahol
szétválik a hús… Szemed mézcukor,

S szeretem az izgalmat is talán,
hogy olyan új leszel alattam.

forrás

Hiába gyúl ki nagy szemedbe máglya,
Csókos kin ajkamat hiába rágja
S ölelni vágyás: többet akarok.

Husodba forróság lohol lihegve,
Ruhád letépve szállna mély egekbe
S aztán? mi van még? - Többet akarok!

Mint csecsemő, kit gonosz, céda anyja
Kemencére vetett, mely összemarja,
Vágyban vonagló szép szivem olyan.

Ó úgy szeretnék eggyé lenni véled!
Hogy folyna eggyé vérem és a véred,
Mint szélvész ültén két fáradt folyam.

Egy lelkünk lenne, mely nyugodtan lengne
És semmisülne át a végtelenbe
S betelt egy-test, mely többé nem akar.

Két bús álomvirág, mely egynek nyilhat.
Mint eggyé lesz a szellő és az illat,
Ha már sunyít a romboló Vihar.

forrás

Átláncolnám,
ha lehetne,
a csendet
s engedném
érni még
ma délután —

úgy érzem,
messze,
nagyon messze
mentem s
már nem
hiszem, hogy
kaland volt
csupán

forrás

Várok reád. A vágy epeszt.
Te jössz, te jössz. Hallottam ezt.
Te vagy. Hisz ösmerem e neszt.
Nem, bús szivem, kora öröm.
Csupán az őszi szél gonosz
játékát űzi, az motoz
a könnyű bambusz-függönyön.

forrás

Magam vagyok.
Nagyon.
Kicsordul a könnyem.
Hagyom.
Viaszos vászon az asztalomon,
Faricskálok lomhán egy dalon,
Vézna, szánalmas figura, én.
Én, én.
S magam vagyok a föld kerekén.

forrás

Beszélgessünk beszélgessünk
Te meg Én
beszélgessünk nem szegletesen kemény hanem puha,
legömbölyített szavakkal
ahogyan a szerelmesektől tanultuk
alig hallhatóan
ahogy a tölgyfa levelei beszélnek egymással.

Mondj nekem valami szépet
hogy én is mondhassak Neked valami szépet.
A szemeimhez beszélj
a homlokomhoz
egyenesen a szívemhez
Te Nekem
és Én Neked.
Az álom partjairól üzenj
egy újszülött nevetésével
tenger hullámaival
játékos delfinekkel
harangszóval
egy sassal
amint az ég kékjében lebeg.

Kicsikém
elképzelt madaram.
Te meg Én
beszélgessünk a világról
amiben bolyongunk
és nem találjuk egymást.

forrás

Szüntelen velem légy,
de maradj észrevétlen,
halmozz el étkekkel,
és hagyjál szomjan, étlen!
Ne láncolj magadhoz,
de marasztalj, ha mennék,
zárj be börtönödbe,
és légy állandó vendég!
Változz át naponta,
de maradj meg ilyennek,
kívánj meg percenként,
s hagyd, hogy megpihenjek!
Lehetsz drága terhem,
de ne légy a terhemre,
engedd, hogy szárnyaljak,
és húzz le földközelbe!
Elvihetnek tőlem,
tudd, hogy visszaveszlek,
maradj a szolgálóm,
s királynőmmé teszlek.
Hagyj mindig magamra,
és maradj velem naphossz,
hozzám lehetsz hűtlen,
de légy hű magadhoz.

forrás

Rebbenő szemmel 
ülök a fényben,
rózsafa ugrik
át a sövényen,
ugrik a fény is,
gyűlik a felleg,
surran a villám,
s már feleselget
fenn a magasban
dörgedelem
vad dörgedelemmel.

Kékje lehervad
lenn a tavaknak,
s tükre megárad.
Jöjj be a házba,
vesd le ruhádat,
már esik is kint,
vesd le az inged.
Mossa az eső
össze szívünket.

forrás

Úgy tartasz engem testi varázsod édes 
hatalmában, mint könnyű fémet tépi és taszítja
szeszélyes mágneserő. Ha csak megérint könnyű
kezed, elvesztem súlyomat, s akarat nélkül
zuhanok feléd, mint öngyilkos moly
a lámpafénybe.
Vértelen se vagyok, küzdéshez is elgyengült
fájdalom – de ha tested sugárzása elér,
feldobogok, mint méreggel korbácsolt szívverés.
Felgyújtasz és eloltasz, kínzóm vagy és
zsongítóm is, Isten karjában sem pihenhetnék
boldogabb békével, mint fájdalomoldó melleden.

Megkötöztél, se közelre, se távolra
nem eresztesz, kiszabott pályán támolygok
körülötted. Haragszom rád?
– de hiszen dermedt
gyönyörben állok mert ígéretes mosollyal
tündökölsz felém. S míg szédülten várok,
te szavakkal valami mást mondasz, tagadva
tested sugárzó parancsait. Én édességem!
Kigyújtott szomjamat miért takarod be langyos
szavakkal? Játékos barátságból
miért raksz közénk
papírfalat? Míg derűs szavakat okoskodsz felém,
játszott józanságodat meghazudtolja égető
tekinteted. Szelíd szeretet? Köznapot díszítő
apró öröm? Hangod álarcosan úszik felém
én ajkad tébolyító illatát iszom – és nem hiszek
szavadnak! Dallamodra szívem más szöveget ért,
hullámzó vállad s nyugtalanul összezárt
térdeid vonzása édes fájdalommal telít,
bűvölten indulok hívó parancsod felé
hogyan hihetnék langyos szavaknak?

Gyönyörtől gyengén s puhán karodba hívogatsz
aztán nevetsz merész vágyamon s eltaszítasz.
De ha kedvedért, mint szomorú bohóc a kijelölt
távolságba húzódom: te utánam futsz és
átkarolsz, hogy arcomba szálló illatodban
hunyó reményem újra fellobogjon
hogy aztán megint nevethess
és újra eltaszíthass.

forrás

fölkereslek, hogy
ne kelljen rádöbbenned:
magamrahagytál

forrás

Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon,
Elrévedezni némely szavadon,
Mint alkonyég felhőjén, mely ragyog
És rajta túl derengő csillagok.

Én nem tudom, mi ez, de édes ez,
Egy pillantásod hogyha megkeres,
Mint napsugár ha villan a tetőn,
Holott borongón már az este jön.

Én nem tudom, mi ez, de érezem,
Hogy megszépült megint az életem,
Szavaid selyme szíven símogat,
Mint márciusi szél a sírokat!

Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon,
Fájása édes, hadd fájjon, hagyom.
Ha balgaság, ha tévedés, legyen,
Ha szerelem, bocsásd ezt meg nekem!

forrás

Különös valami a boldogság
vele találkozva egészen
felvidulhat az ember
de elfoghatja szorongás is
ácsorog kicsit csendben
majd óvatosan előbbre lopakszik
akárha valami aknamezőn
s valahányszor anélkül éri lába a földet
hogy levegőbe röpülne
akkor vagy feledi élvezni ezt a boldogságot
vagy azon kesereg hogy nem tudhatja
milyen sokáig fog mindez itt tartani
így mikor végre jelentkezik a kudarc
megkönnyebbülést érez
akárha biztonságba jutott volna
ami bizony szégyenletes
hisz van valami különös a boldogsággal
amivel másképp nem találkozunk
lehet a hiba abban van talán
hogy túlságosan kevéssé ismerjük
jobban el kellene mélyedni benne
azt hiszem tréning dolga lenne az egész.

forrás

Veled aludva
rólunk álmodom: arról,
hogy veled alszom.

Forrás

van valami,
amit régóta el akarok mondani neked,
kerülve mindenféle szentimentalizmust,
még ha csillagok nélkül nem is olyan szép,
taposhatsz rajta, mint a faleveleken,
elfelejtheted, mint régen látott barátok arcát,
vagy hagyhatod lebegni közöttünk
elszabadult luftballonként,
csak ki kellene mondanom,
lazán és könnyedén,
akár egy hanyagul odavetett sziát,
eléd dobni, mint fuldokló halat,
és reménykedve várni,
visszaengeded-e a vízbe,
vagy mögéd osonni egyszer,
amikor nem számítasz rá,
és füledbe súgni,
de bárhogy döntök is,
végül nem mondok semmit,
csak nézlek,
ahogyan nyárvégi gólyák nézhetnek
fészkükre indulás előtt

/Bajtai András: Van valami/

forrás