várlak csak várlak és azt remélem
nem áll az idő csak minden héten
meg-megpihen úgy öt-hat napra
hogy magamra hagyjon és ne magadra
várlak csak várlak a terek unnak
nyitva a szemem bár minden szunnyad
nézlek és várlak és nem beszélek
nem adlak ki a pletykás reménynek
várlak és várlak és nem kérdezlek
mikor kellene már megérkezned
mikor indultál és nem mert fájna
felém indultál vagy más irányba
várlak csak várlak már neved sincsen
hagyom a koldust hogy megérintsen
hagyom a szagát hogy belémszálljon
nincs ruha rajtam te vagy a ruhámon
várlak csak várlak még hit sem kell ehhez
kitartásom is sikert feltételez
várlak és nem tudom mihez kezdek
ha megszépül arcom a tenyerednek

A nő, aki nős embert szeret,
szomorú szerető nagyon.
Éjjel a vágy ha rámered,
felsír. . . mert nincsen irgalom.

Hetenként egy-egy délután
eljön hozzá, ki öleli.
Siet. . . feléje nyúl sután. . .
más otthon ízével teli;

a zsebkendőjén, ingein
egy másik asszony nyoma van
s a férfi életében ím
ő - bárhogy lángol - nyomtalan.

Csak, mint a napfény, felragyog,
aztán pár napra beborul;
az ünnepek, vasárnapok
magányban telnek, józanul.

Néha, ha fáradt s kézbefog
otthon egy könyvet és leül,
pár sort elolvas. . . felzokog,
mert oly sokat van egyedül.

De miért? Hisz ő is annyit ér,
mint az, akinek férje van;
benne is úgy lobog a vér,
szeretne élni boldogan;

fényes vasárnap járni kinn,
büszkén, karolva vinni őt,
mutatni: Nézzétek! Enyím!
Állni a pletykálók előtt,

s nem mellékutcák kis, sötét
zugában kapni csókokat
és ijedten rebbenni szét,
ha ismerős, ki ott haladt.

A nő, aki nős embert szeret,
sok rossz asszonynál többet ad:
hitet, szerelmet, életet,
türelmet, ifjú álmokat. . .

forrás

alszik a város. moraja
láthatatlan jeleket karcol az éjbe.
hiányod vágtat a széllel.
lekuporodok egész' a szívem mélyére.
fázom. fázom, ha nem vagy itt,
és összeroppant a végtelen.
valahol, a távolban, lehunyt
szemed mögül felragyognak a csillagok.
véred hullámverését érzem...

...de lehet, hogy csak a csend ragyog...

forrás

Nappalra felöltöm
a golyóálló mellényt,
de éjszakánként
szitává lyuggat
az emlékezés.

Magam vagyok.
Nagyon.
Kicsordul a könnyem.
Hagyom.
Viaszos vászon az asztalomon,
Faricskálok lomhán egy dalon,
Vézna, szánalmas figura, én.
Én, én.
S magam vagyok a föld kerekén.

forrás