Várni. Ez volt az első lecke, amit megtanultam a szerelemről. A nap iszonyú lassan vánszorog, ezer tervet szősz, előre elképzeled az összes lehetséges párbeszédet, különböző fogadalmakat teszel, megígéred magadnak, hogy megváltozol - miközben egyre csak várod és várod, epedve és nyugtalanul, míg meg nem érkezik.

 

várlak csak várlak és azt remélem
nem áll az idő csak minden héten
meg-megpihen úgy öt-hat napra
hogy magamra hagyjon és ne magadra
várlak csak várlak a terek unnak
nyitva a szemem bár minden szunnyad
nézlek és várlak és nem beszélek
nem adlak ki a pletykás reménynek
várlak és várlak és nem kérdezlek
mikor kellene már megérkezned
mikor indultál és nem mert fájna
felém indultál vagy más irányba
várlak csak várlak már neved sincsen
hagyom a koldust hogy megérintsen
hagyom a szagát hogy belémszálljon
nincs ruha rajtam te vagy a ruhámon
várlak csak várlak még hit sem kell ehhez
kitartásom is sikert feltételez
várlak és nem tudom mihez kezdek
ha megszépül arcom a tenyerednek

Ha írok neked smst
azt fullkomolyan veszem
töprengek egy évig
aztán kitörölgetem
a szóközt és a pontokat
a mondatok végéről
lecsípem a szmájlijelet
egy szóvicc széléről
hogy pont kilenc karakter
maradjon még hátra
és a legesleglényegesebb
szót hagyom utoljára…
SZERETLEK

Mint kagylóból bontottalak ki, mint
héjból: s nemcsak ruháidból: amint
felnéztél rám, a végső pillanat
előtt, mikor megláttad sorsodat,
de még tiltakoztál, igen: amint
felnéztél, akkor már, s lélek szerint,
te vetkőztél tovább: hívó szemed
úgy menekűlt, oly kétségbeesett
álmot tükrözött s oly belső csatát,
hogy a szívem elszorúlt. De a vágy
győzött lassan: fájdalmas bizalom
mosolya remegett át ajkadon
s a győzelmes, halálos gyönyöré,
karod emelted a nyakam köré:
be szép voltál! Azt a tekintetet,
mellyel vállaltad titkod-szégyened,
s mely jövőd és szíved bontotta ki,
sose tudtam többé felejteni.

úgy fekszünk egymás mellett,
mint két azonos értelmű szó.
aki tudja, mit jelent a másik.
te a hátadon érted magad alatt azt,
ami én a baloldalamon fekve vagyok.
és kifordulsz, és átölellek,
és befordulok, és megölelsz,
míg én a hátamon értelek magam alatt.

éppen annyira fedjük egymást,
mint aki tudja, mit jelent a másik.
én a bal karom, te a jobb térded,
és ha elalszom, ébren leszel,
ha elfáradsz, megébredek,
míg én téged, te engem húzol magad alá.

Figyelj rám egy kicsit,
S ne bújj előlem el,
Ilyenkor önmagad
elől is rejtezel…

Vedd észre, hogy vagyok
Vedd észre s adj jelet…
Beszélj, vagy legalább
rebbenjen a szemed…

Érezd meg, hogy nekünk
nem nyugtató a csönd,
felgyűlik mint a sár,
s mindkettőnket elönt.

Közöld magaddal is
Mitől engem kímélsz,
Szólalj meg akkor is,
Ha ellenem beszélsz.

Ne bújj előlem el!
Figyelj rám egy kicsit,
mondj, súgj, ints vagy jelezz:
Valamit, valamit…

forrás

A nő, aki nős embert szeret,
szomorú szerető nagyon.
Éjjel a vágy ha rámered,
felsír. . . mert nincsen irgalom.

Hetenként egy-egy délután
eljön hozzá, ki öleli.
Siet. . . feléje nyúl sután. . .
más otthon ízével teli;

a zsebkendőjén, ingein
egy másik asszony nyoma van
s a férfi életében ím
ő - bárhogy lángol - nyomtalan.

Csak, mint a napfény, felragyog,
aztán pár napra beborul;
az ünnepek, vasárnapok
magányban telnek, józanul.

Néha, ha fáradt s kézbefog
otthon egy könyvet és leül,
pár sort elolvas. . . felzokog,
mert oly sokat van egyedül.

De miért? Hisz ő is annyit ér,
mint az, akinek férje van;
benne is úgy lobog a vér,
szeretne élni boldogan;

fényes vasárnap járni kinn,
büszkén, karolva vinni őt,
mutatni: Nézzétek! Enyím!
Állni a pletykálók előtt,

s nem mellékutcák kis, sötét
zugában kapni csókokat
és ijedten rebbenni szét,
ha ismerős, ki ott haladt.

A nő, aki nős embert szeret,
sok rossz asszonynál többet ad:
hitet, szerelmet, életet,
türelmet, ifjú álmokat. . .

forrás

Egyre várlak. Harmatos a gyep, 
Nagy fák is várnak büszke terebéllyel.
Rideg vagyok és reszketeg is néha,
Egyedül olyan borzongós az éjjel.
Ha jönnél, elsimulna köröttünk a rét
És csend volna. Nagy csend.
De hallanánk titkos éjjeli zenét,
A szívünk muzsikálna ajkainkon
És beolvadnánk lassan, pirosan,
Illatos oltáron égve
A végtelenségbe.

forrás

Ha lehetne, keresnék benned egy békés zugot,
valami csöndes, félhomályba fúlt helyen,
esetleg mindjárt ott fent, a bal bordaív alatt,
hogy a szívedhez is elég közel legyen.

Aztán csak ülnék odabent némán, moccanatlan,
hallgatnám, ahogy tompán zúgnak a vérkörök.
S ha végre összeérne bennünk a régi ritmus,
tán meg is halnék két lélegzeted között.

forrás

Most elmondom, mid vagyok, mid nem neked.
Vártál ha magadról szép éneket,
dicsérő éneked én nem leszek,
mi más is lehetnék: csak csönd neked.

E szó jó: csönd vagyok, csönded vagyok.
Ha rám így kedved van maradhatok,
ülhetsz csak tűrve, hogy dal nem dicsér,
se jel, se láng, csak csönd, mely égig ér.

S folytatom mid vagyok, mid nem neked,
ha vártál lángot, az nem lehetek,
fölébem hajolj, lásd hamu vagyok,
belőlem csak jövőd jósolhatod.

Most elmondtam mid vagyok, mid nem neked.
Vártál magadról szép éneket,
dicsőítő éneked én nem leszek,
mi más is lehetnék: csak csönd neked.

Álmodtad hogy nincs testem, se lelkem,
csak te magad gondoltál ki engem,
kép vagyok csak és tiéd örökre,
magad varrtál fehér függönyödre.

Jó lenne a sorsot félrevetni,
álmod pelyhén újra megszületni.
Ha álmodban újra-élni tudnék,
      kicsit sírnék
      hogy csicsígass,
      kicsit rínék
      hogy babusgass,
aztán csöndben megint elaludnék.

S ha ígérném, hogy ma odamegyek?
- Számolni kezdeném a perceket.
Örülnél? Hogy örülnél? Mennyire?
- Ha szeretsz, szíved megszakad bele.
S ha mégse lehet, ha nem leszek ott?
- Füst s láng bennem is együtt kavarog.
Képzeld: máris zörgetem bokrodat!
- Nem mozdulok, el ne riasszalak!
Szép az a lugas, az a friss gyep-ágy?
- Nap! Zöld árny! Tücskök! Ezüst éjszakák!
Mit mond majd az első tekinteted?
- Hogy eddig, csak hazudni mert neked.
Szegény fiú, féltél tőlem, ugye?
- Félelmes az isten igézete!
Utad leszek tőle a föld fele.
- Az vagy, ígéret, minden gyönyöré!
Várj! Ma! Talán! Én sem tudom, mi lesz ...
- Még a boldogság is rettenetes!

forrás

A fejüket a tenyerükbe véve
úgy nézik egymást,
mint akik nem látták már ezer éve,
dajkálva lassan, elringatva gyöngéd,
szép mozdulattal
testük csodásan-égő drágagyöngyét,
majd szájukat a csókhoz igazítják,
keresve átkozott-zárt életüknek
a nyitját,
de tétováznak még, várnak sokáig,
eltávolodnak, úgy tekintenek föl
a messze mámor ködbe fúlt fokáig
boldogtalan szemük széjjelmeresztett,
nagy csillagával, hogy magukra öltsék
a könnyű vágyat, mint nehéz keresztet,
és szájuk és szemük és benn a lelkük
reszket.

forrás

Mi a különbség a szeretet és a szerelem között? Nem tudsz olyan közel lenni hozzám, hogy ne hiányoznál szüntelenül. Ez csak a szerelemben van.

nem mindig fáj
csak ha éjszaka felébredsz
érzed hogy fáj
nem mindig félsz
csak ha éjszaka feleszmélsz
érzed hogy félsz
nem mindig rossz
csak ha utcán tömegben
vagy barátok közt
rád tör a magány
érzed hogy rossz
nem mindig hiányzik
csak ha lelked zugait
élmény járja át
mit nincs kivel megosztani
akkor hiányzik valaki
akkor érzed hogy fáj
akkor érzed hogy félsz
akkor rossz a magány.

/Kökény Éva- Magány/

forrás

alszik a város. moraja
láthatatlan jeleket karcol az éjbe.
hiányod vágtat a széllel.
lekuporodok egész' a szívem mélyére.
fázom. fázom, ha nem vagy itt,
és összeroppant a végtelen.
valahol, a távolban, lehunyt
szemed mögül felragyognak a csillagok.
véred hullámverését érzem...

...de lehet, hogy csak a csend ragyog...

forrás